Megj.: Miután végignéztem a Kuroshitsujit (kb 2009 augusztusa végén), elkezdett foglalkoztatni, hogy mi történt pl. Elizabethel Ciel halála után. Így született ez a kis oneshot(/novella szerűség) :) Az egész fic tulajdonképpen Elizabeth érzéseit és gondolatait írja le, ezért gondoltam azt, hogy mindenképp  E/1-ben kell írnom a történetet. (Elég nehéz volt azonosulnom Elizabeth karakterével, ugyanis én nem vagyok az a "hős szerelmes" [sőt, semmilyen szerelmesXD] típus xd De remélem azért elnyeri a tetszéseteket az új fanfiction-öm^^!) Kellemes olvasást!

Anata no aoi me...

   Verőfényes napsütés volt. Egy réten álltunk. Pajkos szellő cirógatta az arcomat, s közben elmélázva bambultam a picinyke tóban landolt virágból fűzött gyűrűre. Egy hirtelen felismerés hasított belém, melytől kirázott a hideg. A megrökönyödésem hatására úgy éreztem a lágy szelet, mint egy jeges fuvallatot. Megfagyott a vér az ereimben… A bámulásomból Paula hangja ébresztett fel:

-         Kisasszonyom, ne aggódjon! Készítek egy újat! Hiszen megannyi virágszál van a mezőn! Akárhányszor újból csinálhatom!

-         Hát… Persze…! Emellett nem aggódod, Paula. – hazudtam.

-         Annak örülök, Elizabeth-sama! – s válasza kíséretében lehajolt a földre, hogy még egy szál növényt letépjen. Én eközben elnéztem a messzeségbe, és halkan elsuttogtam:

-         Ciel…

-         Tessék hölgyem, kész is van!

-         Köszönöm.

-         Valami nagyon fontos elintéznivalóm van. – kezdtem bele - Kérlek szólj a kocsisoknak, hogy készítsék elő a hintót. El szeretnék látogatni a Phantomhive birtokra.

-         De Elizabe…

-         Nem érdekel, milyen kifogásod van! – tört ki belőlem a hűvös megjegyzés – AZT AKAROM, HOGY VIGYENEK CIELHEZ! – visítottam magamból kikelve.

-         I-… Igenis, Elizabeth-sama... – motyogta megszeppenve a dajkám.

-         De hiszen ez… - elejtettem a kezemben tartott, Paula által készített gyűrűt, s a karom lehanyatlott. Az egész Phantomhive birtok romokban állt.

-         Ezt szerettem volna elmondani, Miss Elizabeth. Számítani lehetett rá, hogy a tűz ezt művelte az épülettel.

-         Ciel…! Hol van Ciel?! – kérdeztem kétségbeesve.

-         Azt hallottam, hogy pont a tűz befejeztekor ért Londonba.

Megkönnyebbülten sóhajtottam. De még mindig nem hagyott nyugodni egy érzés. Az az érzés, amit a réten is tapasztaltam. Egy rossz érzés. Mintha nem érezném Ciel jelenlétét…

-         Lady Elizabeth! – szólított meg a hintó vezetője. A pillantásommal jeleztem, hogy mondja el, mit akar közölni velem. – Valószínűleg a Gróf nem élte túl ezt az egészet…

-         Hallgasson! – üvöltöttem rá torkom szakadtából. – Hallgasson…! – ismételtem el elcsukló hangon.

Ahogy az erőm engedte, elkezdtem rohanni. Futottam szüntelenül. Gondolatok nélkül. Kábán. Szédült velem a világ. Nem tudtam, hol vagyok. Csak azt tudtam, hogy futnom kell. El kell menekülnöm attól a borzalmas igazságtól. Így belegondolva, mindig is ezt csináltam. Így igaz. Állandóan csak menekülök. Mindentől. Mindenkitől.  A valóságtól…

Mire feleszméltem, már magasan járt a Hold. Egy vízpartra érkeztem. A telihold fénye sápadt volt, de mégis, elég ahhoz, hogy bevilágítsa a két alacsony domb közti bemélyedést, ahol elhelyezkedett ez a folyó. Visszaemlékeztem a régi szép időkre: mikor Ciel és én vígan játszadoztunk a patakpartokon. Huncut mosollyal az arcunkon fröcsköltük egymást. Tisztán emlékszem a mosolyára. Olyan tiszta volt, és őszinte… Még a szemében is vigyor terült el. Minden egyes együtt töltött percünk boldogan telt el. Nem úgy, mint mostanában. Ciel sokat változott. Szinte mindig boldogtalan. De legalább itt vagyunk egymásnak. Vagyis, az is lehetséges, hogy csak voltunk.

Egy felszabadult kacajt hallottam. Felkaptam a fejemet, s körbenéztem. Két kisgyermek szaladt a vízhez, kézen fogva.  Egy fiú és egy lány. Örömmel tekintettek egymásra. Csak úgy csillogtak a szemeik. A szívem majd’ megszakadt…

-         Sarion, nem lesz ba, ha anyuék megtudják, hogy elszöktünk a partiról? – kérdezte huncut félmosollyal a kislány.

-         Dehogyis! Semmi ilyesmi nem lesz, ígérem!

A további párbeszédet már nem hallottam… Ötletesen megsüketítettem magam, s csak néztem a folyó zúgását. Egy magányosan a vízen hánykolódó csónak tűnt fel a horizonton. Borzongás futott át a testemen… Azt súgta az ösztönöm, hogy mikor a partra sodródik, üljek bele, s utazzam vele egy keveset a sodrásirányba. Így is tettem.

Nem tudom, hogy csak a képzeletem játszott velem, vagy tényleg láttam azt, amit látni véltem. A víz szinte neonkékben tündökölt, de csupán ott, ahol a csónak haladt. Olyasmi volt, mint egy csodás kék drágakövekből kirakott ösvény.

Ahogy telt az idő, úgy fáradtam… Majd szépen lassan álomba merültem. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig aludtam, ugyanúgy, ahogy arról sem, hogy hol vagyok. Arra riadtam fel, hogy szárazföldre, vagy zátonyra futott a kis ladikom, mert már nem éreztem a folyó nyugtató ringatását. Amint kipattantak a szemeim, rögtön észleltem, hogy az éjszaka már rég elmúlt. Ugyanis naplemente volt. Ezzel nyugtáztam, hogy kipihentem magam.

Kikecmeregtem a partra, ahol is egy elég ijesztő dolognak voltam szemtanúja… Ciel komornyikja, Sebastian állt velem szemben… De mintha most más lenne… Mintha… Valami megváltozott volna benne… Eddig is mindig furcsáltam, hogy milyen tökéletes, de most erre a furcsaságra nem találok szavakat: egy szemmel látható vörös aura lengte körbe, s közben pirosan izzottak a szemei. Vérszomjasnak tűnt… Úgy éreztem, mintha évekig éheztették volna, most pedig kapott egy kis ételt, viszont többre vágyik. A megérzésemet figyelmen kívül hagyva oda sétáltam elé, s ráförmedtem, egyáltalán nem tisztességes stílusban:

-         Te meg mi a francokat keresel itt?! Nem Ciel mellett lenne a helyed?!

-         Az úrfi is itt van – bökött lenézően a kezével a háta mögé.

Valami azt súgta, hogy ne menjek oda… Hogy lehet, hogy ott lesz Ciel… De… nem élve. Ennek ellenére bizonytalan léptekkel magam mögött hagyva a komornyikot, elindultam egyenesen. Most vettem csak észre, mennyire érdekes helyen vagyok. Úgy tűnt, mint valami középkorból maradt várrom kertje. Ha nem lett volna ez a nyomasztó érzésem, amitől a szívem kis híján meghasadt, még azt mondtam volna, milyen romantikus egy helyzet.

Ahogy körülnéztem, a kert túlsó végében egy ülő alakot láttam. Mivel épp mögötte ment le a nap, nem tudtam megnézni az arcát. Viszont a ruhájából ítélve kétség sem férhetett ahhoz, hogy velem szemben Ciel ült. A leggyorsabb futásommal odarohantam hozzá. Elborzadtam a látványtól… Hisztérikus sírós roham tört rám… Egyszerűen nem kaptam levegőt a fájdalomtól…

Magamból kikelve ütöttem a földet, és üvöltöztem… Ekkor vettem észre, hogy Sebastian ott állt mellettem.

-         Hát nem gyönyörű ez a véres csontváz, ami a grófomból maradt? – kérdezte megvetően.

-         Te… TE TETTED EZT VELE! RÜHELLEK, TE UTOLSÓ UNDORÍTÓ DÉMON!

-         Démon? Pontosan. Én egy démon vagyok… Ha nem tűnt volna fel. Egy normális ember nem tudta volna ezt tenni a jegyeseddel.

Ekkorra összeállt a kép… Nekitámadtam, s reméltem, hogy legalább egy kis sebet tudok rajta ejteni.

Viszont nem így történt. Az első ütésemet teljesen simán kivédte, majd megragadta a nyakamat, s elemelt a földtől.

-         Rendben van… - próbáltam beszélni anélkül, hogy levegőt kaptam volna – Ölj csak meg! Akkor legalább újra vele lehetek…! – zokogtam el… Erre nemes egyszerűséggel elhajított a folyó felé. Kis híja volt, hogy bele ne essek a vízbe. Messze volt, de a szavai így is tisztán csengtek a fülemben.

-         Az teljességgel lehetetlen, Elizabeth-sama. Ugyanis, mivel egy démon segítségét kérte, ő a jelen pillanatban is a pokolba tart. Viszont maga, hölgyem, a „mennybe” menne… - hihetetlen milyen undorral ejtette ki a „menny” szót.

Ez már túl sok volt. Abba hagytam a bőgést, s egyenesen a narancssárgás fényű folyóra pillantottam. Teljesen lenyugodtam, majd a víz felé sétálva Cielre gondoltam. Beleültem a csónakomban, s kicsit távolabb eveztem a parttól. Felálltam, és egy hatalmasat sóhajtva, az életem utolsó könnycseppét elhullatva a gyönyörű narancssárgás-kékes vízbe vetettem magam.

Miközben merültem, sok dolgon gondolkoztam… Én és Ciel örökké távol leszünk egymástól… Soha többet nem nézhetek a szemeibe… Soha többet nem csalhatok mosolyt az arcára… Soha többet nem viccelődhetek vele… Soha többet nem sírhatok érte… Most utoljára, az utolsó életerőmmel, az utolsó levegőmmel, kinyitottam a szememet… Utoljára felnyújtottam az ég felé a kezemet. Utoljára felpillantottam a víz felszínére… Utoljára elképzeltem magam elé Őt… Utoljára eltátogtam: „Ciel”… Elképzeltem a kék szemeid csillogását. Majd az örökre elválasztottság gondolatával elhagyott az összes erőm. Örök álomba szenderültem, amiből sosem ébredek már fel. Csak úgy, mint Te…